A majdnem tökéletes három kívánság

Vajon miért vágyunk arra, hogy a dolgok mindig a lehető legtökéletesebben történjenek? Vagy inkább arra vágyunk, hogy úgy történjenek, ahogy azt mi előre elgondoltuk? Mert csak az a tökéletes, ahogyan mi elterveztük? Ha a természet tökéletes (márpedig az), akkor hogyan lehetséges, hogy ő is megengedi magának a "tökéletlent"? Girbegurba fákat, amorf sziklákat, furcsa hegyeket, sárga folyókat (pedig a víznek márpedig kék színűnek kell lennie), na meg pókokat… :)

Talán még a természet is direkt elront valamit, pont azért, hogy így emelje kotrasztba mindazt, ami mégis tökéletes? Még a világ legtökéletesebb helye is rejteget valami látszólag oda nem illőt? Mint például a házunk terasza egy szép nyári este… Amikor a hangulat a tetőfogára hág, magas frekvenciájú zümmögés formájában jelenik meg az egyépként tökéletes mérnöki pontossággal megtervezett önkéntes szolgálatot ellátó önkényes vérvevő, és mi bokacsapkodós néptáncos elemek kíséretében hagyjuk el életünk legtökéletesebb esti helyszínét és hangulatát.

- Anyák napjára mit szólsz, ha meglepjük magunkat egy színdarabbal? – kérdeztem anyumat.

- Tökéletes lesz – hangzott a választ.

Így terveztem meg anyáknapi hétvégénket anyummal, és már gurultunk is tökéletes frizurával és outfittel "A majdnem tökéletes boldogság receptje" című egyszemélyes színdarab esti előadására Pokorny Lia főszereplésével.

Valamiért egész délután azon izgultam, hogy hova fogok majd leparkolni a rendezvényház környékén, mivel anyum a fájós lábával nem tud nagy távokat sétálni. De minden olyan szépen megoldódott, lett parkolóhely nem messze, gyönyörű idő, aranyos kávézó finom süteménnyel az előadás előtt, izgalmas beszélgetések kettőnk között, az a ritka pillanat, amikor tényleg csak ketten vagyunk, amolyan igazi anya-lánya este, ahol minden tökéletes…

A színdarab és a színésznő pedig maga a csoda. Mint a legfantasztikusabb házigazda, személyesen fogadta a nézőket az előadás előtt, lehetett vele beszélgetni, fotózkodni. Az egész személyisége rengeteg kedvességet sugárzott, és az előadásról is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Rengeteg karakter bőrébe bújt bele, és szakmai szemmel értékelve a szöveget egy rendkívül színvonalasan megírt kortárs darab, mély pszichológiai mondanivalóval.

A színdarab során a színésznő legalább tíz nézőt felhívott a színpadra, hogy még interaktívabbá tegye a darabot, és a mű egyik részénél hozzám lépett oda, megfogta a kezem, és felinvitált a színpadra. A jelenetben Lia egy olyan nőt alakított, aki épp egy nagyon nehéz élethelyzetet hagyott maga mögött. Beült a kocsijába, és csak vezetett és vezetetett és vezetett, és suhant mellette a táj, fújta a haját a menetszél, és közben teljes hangerőn üvöltött az autórádióból az "I want to break free" című Queen dal. S én ebben a jelenetben nem voltam más, mint "A" menetszél. Egy bordó mappával kellett őt vadul legyeznem, de tényleg éreztem az erőt, ami átjár. Igen, ÉN!! vagyok a szél. A mindent elsöprő, felkavaró, megváltoztató szél vagyok maga, aki itt fent a színpadon Pokorni Lia hajának apró tincsét próbálja vadul arrébb libbenteni, éppen most nem nagy sikerrel, de ha nem félnék attól, hogy fejbe vágom, vagy talán, ha nagyobb lenne a mappa, még suhanóbb menetszél lehetnék. Féktelen szabadság és büszkeség járt át, igen, ez minden bizonnyal egy szimbólum, bennem él az átalakító szél ereje. A jelenet végén még ölelést is kaptam Liától, és nagyon megdicsért, hogy micsoda szél voltam! Dicsőségem színpadán és színészi teljesítményem csúcsán, büszkeségtől dagadó lelkem még nem sejtette, hogy harminc perccel később már a "forró betonon hasalok" a kocsim mellett, kezemben egy elemlámpával, és két vadidegen férfival szakmai konzíliumot tartok az autók műanyag alvázának sérülékenységéről.

De ne szaladjunk ennyire előre…

Egy jó ideje egyébként különös kötődésem van a szélhez. Egy pár évvel ezelőtt történt a tapasztalás, amikor először megélhettem, hogy a szél beszélget velem. Tudom, ez most őrülten hangzik, de az ott egy nagyon különleges éjszaka volt. Ekkor tudtam meg, hogy a szél üzenethordozó. A hátán járnak a régi idők nagy mesterei, és áttranszfomálnak mindent és mindenkit, akinek arra szüksége van. Ez után kezdtem barátságot kötni a széllel, mivel előtte rendkívüli módon tudott idegesíteni, hogy nem hagyta békén a hajam. Ma már nem zavar, sőt, különös figyelemmel kísérem a mondanivalóját, főleg, ha nem várt helyen és időben hirtelen jelentkezik, és üzen. Emiatt is jelentett annyit ez a menetszél szerep, lehet talán ez is egy üzenet? Olyan izgatott voltam, és alig vártam, hogy valahogyan majd integráljam, megértsem ezt az egészet. Másnak lehet, hogy jelentéktelen mappasuhogtatás lett volna, de nekem kinyitott egy lezárt szelencét.

A színdarab elején egy nagyon aranyos pszichológiai játékot kezdeményezett velünk a színésznő. Az volt a kérése, hogy mindenki gondolja át, melyik mese volt a kedvence gyermekkorában, és milyen mondanivalót hordoz ez számára. A kérdésre hamar tudtam a választ, mivel ezt már évekkel ezelőtt átgondoltam. A kedvenc gyerekkori mesém a Három kívánság vagy az ahhoz hasonló mesék. Mindig is rendkívüli kíváncsisággal töltött el, hogy ha az embereknek lenne három olyan kívánsága, ami azonnal teljesül, akkor kinek-kinek vajon mi lenne az? Egész életemben vizsgálódtam ezen a kérdésen, és ahogy változtam, természetesen úgy változtak a három kívánságaim is. Évről évre mindig csűrtem csavartam. Az üzenet pedig, amit számomra hordozott, az a jószerencse. A jószerencse pedig abban az értelemben, hogy mindig is biztos voltam benne, hogy a sors vezet minket, és létezik körülöttünk egy láthatatlan gondviselés, aki mindenkire figyel és vigyáz.

Az előadás után teljesen felvillanyozódva léptünk ki a rendezvényház kapuján, annyi belső munkát indított el bennem is és az anyuban is ez a darab. Nevetgélve indultunk a tökéletesen leparkolt kocsi felé, majd felajánlottam anyunak, hogy várjon meg a kultúrház előtt, ne gyalogoljon annyit, odagurulok kocsival, felveszem, és már suhanunk is haza. Diadalittas mámorban úszva ültem be a tökéletes autómba, és indultam anyu felé. De hirtelen valami nagyon bizarr érzés szállt meg, valahogy nem olyan tökéletesen gurul ez az autó, ahogyan szokott. Fogalmam sincs, milyen felnin menni, mert még soha nem történt meg velem, de ez mégis pont olyan volt. Megfogadtam, hogy ha anyát felveszem, addig nem megyünk tovább, még körbe nem nézem az autót. Megálltam a rendezvényházzal szemben, lehúzódtam a kereszteződésben, és két másodperc múlva szembesültem is a teljesen lapos bal elsővel. Anyummal közöltem a szakmai tényt, miszerint defektet kaptunk. Bennem csak annyi futott át, hogy de hát alig volt egy hónapos a gumi, most vettem, vigyáztam rá, mint a szemem fényére, élt 30 napot… Gyászomban a problémamegoldás el sem kezdődött, csak néma csendben álltam az élők sorából távozott bal első felett.

A kívánságom a megoldásra még alig fogalmazódott meg bennem, amikor a másodpercek tört része alatt a hátam mögött termett egy idősebb férfi, és csak ennyit kérdezett:

- Defektet kaptál?

- Hát igen,- mondom-, én is meg a kocsi is… de most első sorban az autóval kéne kezdeni valamit.

És a harminc perccel ezelőtt még bennem süvítő dicsőséges menetszél ott ült a budapesti kereszteződés defektillatú romjain.

De alig pislogtam kettőt, a férfi kérés nélkül már szedte is elő a kocsijából a csavarkulcsokat és az emelőt:

- Semmi baj, megoldjuk, kicseréljük. Van pótkereked?

Az ismeretlen férfi azonnal a kezébe vette az irányítást, esélytelen voltam akár csak egy pillanatra is a pánikolásra vagy az idegeskedésre, azonnal a jósorsom szeretetteljes tenyerén ücsörögtem újra.

Ezután megpróbáltuk együttes erővel megmozdítani a csavarokat a keréken, ami légcsavarral volt ráhúzva (ha mond ez nektek valamit), szóval a jó nagy "X alakú csavarhúzó izén" kellett ugrálnom színházi ruhában és topánkában, hátha a súlyom alatt elmozdul. Persze nem mozdult. És ím látta ezt a sors, és ekkor szinte tálcán rendelve megjelent egy újabb küldött, szintén férfi alakjában. Kíváncsiskodva kérdezősködött, hogy mi történt, mert nemrég még olyan menő szél voltam a színpadon… Így történt, hogy az elegánsan öltözött magas úriember a nagyon csinos kedvesével ott maradtak segíteni és bátorítani a csapatunkat.

Két férfi rendkívüli erejének már a csavarok sem állhattak ellen, úgy adták meg magukat nekik, mintha parancsot kaptak volna rá. Szóval a csavarok "tökéletesen" belazultak, és majdnem mi is, csak épp az emelő nem akarta sehogy sem megtartani az autót. Vagy mindig visszaesett, vagy elkezdte meghorpasztani a műanyagot. És ez volt az a pillanat, amikor a két férfi és én, a kocsi alá feküdtünk, hogy vajon melyikünk talál a mobiltelefon elemlámpájával gyengén ellensúlyozott sötétben olyan pontot az alvázon, ahol elhelyezhető egy kisebb méretű emelő a műanyag roncsolódása nélkül. Fehér ruhában feküdtem a budapesti aszfalton, a második férfi meg elegáns ingben és nadrágban, és taperolgattuk lelkesen az alvázat, mintha a maják elveszett kincsét keresnénk. Közben az anyum meg szó szerint tartotta a teret és terelgette a mellettünk elhaladó autókat, hogy valamelyik ki ne lapítson minket is a bal elsőn kívül. Sajnos sem a kincset nem találtuk meg, sem egy biztos pontot, így kézi erővel emelgették a férfiak felváltva a két tonnás autómat, és közben ki-be tologatták az emelőt, hogy hátha valahol fixálni tudják. Ekkor volt egy olyan pillanat, ahol az idősebb férfi szomorúan közölte, hogy lehet, hogy nem tudnak mégsem segíteni. Én pedig csak annyit tudtam kinyögni, hogy nekem ez már idáig is maga volt a megváltás, köszönök hálásan mindent, még ha nem is oldódik meg. De megoldódott. Meglett az a fix pont, és csak 5 másodperc kellett, még egyik kerék le, másik fel, és már engedhették is vissza csecsebecse kocsit a földre.

Elképesztően hálás voltam és vagyok ennek a két rendkívül segítőkész férfinek, akik tényleg kérés nélkül tették a dolgukat, kúsztak-másztak, emeltek, csavartak, és nem adták fel. Sem a nevüket nem tudtam meg, sem semmi többet annál, minthogy egészen biztos a mennyország földi műszaki helytartói voltak. Szerettem volna valahogy meghálálni nekik, de az idősebb férfi csak annyit mondott, hogy adjam tovább a hálámat úgy, hogy én is segítek valakin. Ez a válasz nagyon a szívemből való volt, mert én is szeretem hasonlóan élni az életem. És most azon kívül, hogy adósnak érzem magam, csak abban reménykedek, hogy nem valakinek a defektes kocsiján kell majd kereket cserélnem, mert ahhoz amúgy továbbra sem értek. Szóval ezzel kapcsolatban semmiképpen ne keressetek, bárkivel mással jobban jártok… :)

Ezen az estén, és azt hiszem az egész életemben a gondviselés az első pillanattól az utolsóig ott legyeskedett körülöttünk, mintha csak minden percben kutatta volna a fejünkben elhangzó kívánságokat, hogy azokat aztán rendkívüli forgatókönyvek keretében teljesítse is.

A fejemben pedig aznap este nem három, mint a mesében, hanem legalább ötvenhárom kívánság elhangzott. "Csak" ki bírjuk cserélni a kereket, "csak" alá bírjuk támasztani a kocsit, "csak" legyen annyi erőnk, hogy meglazítjuk a kerékcsavarokat, "csak" meglegyen az "elgurult" ötödik kerékcsavar, "csak" lapos mankóval eljussunk az első benzinkútig, "csak" legyen egy férfi a benzinkúton, aki felfújja a mankót, "csak" hazajussunk épen és egészségben az átmeneti kerekünkkel, csak…, csak…, csak... És minden kívánságom teljesült, kivéve az ötödik csavart, mert mint utólag kiderült, az nem is volt. Ott csak négy csavar tartotta a kereket eredetileg is. Ha mondjuk megteremtődött volna az ötödik csavar is, az lett volna a "tökéletes csavar" a történetben… :)

Az összes férfi a lelkünkre kötötte, hogy nagyon-nagyon lassan menjünk haza. Ha lassan megyek, bármi is történik a mankóval, korrigálni fogom tudni az autót. Így a tűzpiros 250 lóerős csecsebecse kocsi 35-el döcögött az éjszaka közepén méltóságteljesen a sárga mankóval a 11-es út külső sávjában. Mellettünk suhant a táj, és mindenki más is… még a biciklis is gyorsabban. Ekkor pedig az adrenalin és a színdarab hatása alatt az agyamból kipattant a szikra, hogy akkor most próbáljuk ki mindazt, amit ezelőtt 2 órával eljátszottunk a színpadon. Lehúztuk az ablakokat, hogy "A" menetszél fújja a hajunkat, feltekertük a dolbiszörraundot és teljes hangerőn énekeltük együtt Freddie Mercuryvel az "I want to break free" című számot, különös tekintettel a "God knows, God knows I've fallen in love" részekre. Sírva nevettünk az anyummal, vagy háromszor újraindítottuk a számot, és mindketten éreztük, hogy itt most valami kiszakadt belőlünk. Valami olyan mély és megmagyarázhatatlan érzés tört belőlünk felszínre, ami olyan dimenziókapukat nyitott meg, ami egy hajnalig tartó beszélgetésbe torkollott. Sosem látott őszinteséggel és elfogadással tártuk fel legmélyebb gondolatainkat életről és halálról, újjászületésről, Istenről, és arról, hogy biztosan találkozunk majd még későbbi életekben is.

Aztán egy pillanatra újra ott ültem a színházban, és megint elhangzott a kérdés a színdarab elején, hogy mi a kedvenc gyerekkori mesém. És ekkor megállt az idő, a mese valóra vált (mert a mesék dolga az, hogy valóra váljanak :)), és az arany hal ott állt előttem teljes valóságában, és aminek a megvalósulására egész életemben vártam, most bekövetkezett. Én voltam az, aki kívánhattam hármat. És az első kívánságom ez az este volt. Azzal az asszonnyal, akinek annyit köszönhetek, hogy legyen felejthetetlen és tökéletes. A második pedig a Menetszél. Az a szél, aki mindig utat mutat, mesterek és Guruk érkeznek a szárnyán, hogy óvjanak, védjenek, tereljenek és üzenetet közvetítsenek egy olyan alternatív valóság felé, amit úgy hívnak, a Lélek birodalma. A harmadik kívánságomat pedig neked szeretném adni, Kedves Olvasó. Egyrészt, mert kitartottál és végig olvastad ezt az írást, másrészt mert megígértem, hogy tovább adom a kapott segítséget úgy, hogy én is segítek másokon. Kérlek, kívánj magadnak valami szépet, valami lélekemelőt a mai napon, és csak hagyd, hogy majdnem tökéletesen megvalósulhasson.

Mindenkinek kívánok sok-sok ilyen "majdnem tökéletes" pillanatot az életében, ami azért csak majdnem, mert még annál is tökéletesebb…